Bienvenu sur www.francianyelv.hu   A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Bienvenu sur www.francianyelv.hu GSpeech

A társadalmi és politikai változások gyötrelmes időszakát élő magyar kultúra számára milyen tanulságokkal szolgál egy nagy államférfinak és egy nagy írónak negyed századon át tartó nagyhatású, tartós eredményekkel járó kapcsolata? A kérdésre kétfajta válasz adható: egy történetfilozófiai-elméleti és egy gyakorlati-politikai.

Ehhez mindenekelőtt látni kell, kik voltak valójában a szóban forgó személyek, és milyen hírük volt egy, az övékétől gyökeresen eltérő befogadó közegben, az utóbbi négy évtized szocializmust építő Magyarországában.

André MalrauxCharles de Gaulle a huszadik századi Franciaország legnagyobb államférfija, aki nélkül a mai Franciaország nem lenne az, ami; az író André Malraux korunk kapitális tanúja, aki mind a társadalmi cselekvés, mind a művészet és az irodalom, mind a modern egyén pszichológiája terén maradandót alkotott. Ez a sajátosságuk érthető módon nem lehetett népszerű a vasfüggöny innenső oldalán: a Tábornok mindvégig a kommunistaellenesség, a nacionalizmus, a tradicionalizmus, az antidemokratikus parancsuralom megszemélyesítőjének, Malraux a forradalmi eszmék renegátjának számított, aki a kezdetek elkötelezett antifasizmusától, a társadalmi igazságosság művészi és politikai hirdetésétől elfordulva De Gaulle szolgálatába szegődött.

Nos, mint az utóbbi tíz esztendő világpolitikai eseményei bebizonyították, a kétpólusú, feketére-fehérre felosztott világ sorsát a tényleges gazdasági, intézményi erőviszonyok, vagyis a polgári feltételek határozzák meg, nem pedig egy ideológiai konstrukció, mely végső soron vágyálmokra épít és erőszakra támaszkodik. Más szóval, nálunk is elérkezett a mérlegkészítés, az átértékelés meg a hosszú távú tennivalók megszabásának ideje. Ezt segíti elő a más tapasztalatok megismerése, tanulságaik végiggondolása az élet minden területén – a kultúrában is.

A június 18-i felhívásA két szereplő életútja igencsak eltérő volt, ám találkozásuk ugyancsak szükségszerű, mégpedig a nagyság, a történelmi koncepciozitás jegyében. Értékelésüket is két fázisban lehet végrehajtani: mivel csak 1945-ben találkoztak először, azt kell vizsgálni, mit tettek előzőleg külön-külön, és mit tettek az után, együtt. Az elsőben Franciaország léte és talpra állása volt a tét, a másodikban a jövője.

Charles de Gaulle 1890. november 22-én született Lille-ben, értelmiségi (pedagógus) családból. Katonai pályára lépett, elvégezte a Saint-Cyr katonai főiskolát, az I. világháborúban megsebesült, német fogságba esett. Töretlenül haladt felfelé a katonai ranglétrán, a II. világháború kitörésekor tábornok. Szakíróként, katonaiskolai tanárként és vezérkari tisztként a modern gépesített hadviselés szószólója, de elgondolásait nem tudta elfogadtatni a hadvezetőséggel. Az összeomlás és a dunquerque-i vereség után, mint a kormány helyettes hadügyi államtitkára, megpróbálja az angolokat rávenni a katonai segítség folytatására, de sikertelenül. Londonban marad, híres június 18-kai felhívásában ellenállásra buzdít, s konok kitartással a győzelemig folytatja a harcot.

De Gaulle világosan látta, hogy Franciaország nagyhatalmi szerepének megőrzése a hit mellett a megalkuvás nélküli harctól, a gyarmatbirodalom fennmaradásától és emberi-anyagi erőforrásaitól, a szövetségesekkel való szoros együttműködéstől függ.

Ahhoz, hogy ezt végbevihesse, hitre, stratégiára és taktikai szervező munkára volt szükség. A hit adva volt: Istenben, Franciaországban, a végső győzelemben, a nagyságban, a gloire-ban. A stratégia ugyancsak, melynek elemei a hadiszerencse forgandósága közepette is változatlanok maradtak. De Gaulle világosan látta, hogy Franciaország nagyhatalmi szerepének megőrzése a hit mellett a megalkuvás nélküli harctól, a gyarmatbirodalom fennmaradásától és emberi-anyagi erőforrásaitól, a szövetségesekkel való szoros együttműködéstől függ. Más szóval: a háború kezdeti szakaszában, a végkifejlet szempontjából, az anyaországi ellenállás végeredményben másodlagos jelentőségű; illetve, az ellenálló szervezetek tevékenységét össze kell hangolni a többi hadszíntéren zajló műveletekkel. Ugyanakkor a nemzeti felemelkedés érdekében korlátok közé kell szorítani a kommunista befolyást. Ettől függött Franciaország nagyhatalmi szerepe, amely végül is – bár csorbult – megőrződött.

Mindent összevetve, De Gaulle történelmi szerepét a nemzet egészének háborús erőfeszítéseire alapozódó tömegmozgalom biztosította: Franciaország felszabadulása, a német fegyverletétel után a tábornok természetes módon lett miniszterelnök, majd egy nehéz időszak után – 1958-tól tíz esztendőn át – az V. Köztársaság elnöke.

Ám a hősi tettekre és felbuzdulásokra ösztönző kor meg a karizmatikus vezető önmagában nem lett volna elég a nemzet felemelkedéséhez, történelme új szakaszának elkezdéséhez. Ehhez összekovácsolt vezető réteg is kellett, mely nemcsak a megpróbáltatások idején közvetítette a központi akaratot, hanem később is, amikor elérkezett a kemény, kitartó munka, az építés ideje. Nos, ez a nevezetes „környezet”, ez a munkatársi gárda a háború alatt jött létre, s egészült ki később a fiatal nemzedékek tagjaival. Ebbe a csapatba tartozott André Malraux is: kapcsolata, barátsága a Tábornokkal halálukig tartott.

1958-ban vette kezdetét Franciaország látványos és példamutató felemelkedése.

A háború utáni időszakra a gaullizmus nyomta rá a bélyegét. A győzelem eufóriája után, 1946 elején, a Tábornok távozik a hatalomból. Az egymást váltó kormányok tehetetlen kapkodása, a vietnami vereség, a hidegháború, a kezdődő algériai háború idején alakul meg az R. P. F. (a Francia Népi Tömörülés): ez nem hagyományos értelemben vett (polgári) párt volt, hanem pártok fölötti szerveződés, mely programjában a nemzeti értékeket és érdekeket, a polgári berendezkedést, a világhatalmi erőviszonyoktól független, erős államot hirdette.

1958-ban, az általános csőd közepette ez volt az egyedüli kiút, s ekkor vette kezdetét Franciaország látványos és példamutató felemelkedése. Fokozatosan valósult meg – az egész nemzet támogatásával – mindaz, amit a Tábornok és „csapata” eltervezett. Létrejött az V. Köztársaságot kimondó új Alkotmány, bevezették a kemény frankot, megkötötték az algériai békét, a gyarmatok sorra függetlenné váltak és megalakult a francia államszövetség, gazdasági téren számos fontos szervezeti döntés született (államosítások, decentralizáció, gazdasági régiók), s a kultúra terén is fontos vívmányokra került sor.

Amikor a Tábornok 1969-ben, közel nyolcvan esztendős korában visszavonult, megkérdezték tőle, mi lesz ezután Franciaországgal. A dolog egyszerű, válaszolta: találni kell egy másik De Gaulle-t. E meghökkentő felelet a demokratikus társadalomberendezkedés és a nagyformátumú egyéniségek viszonyát érinti. A liberális polgári intézmények demokratikus rendszere a középszernek kedvez; a koncepciózus, nagy egyéniségek szemben állnak a többség érdekeivel, s szükségképpen magukra vonják a parancsuralom vádját.

A rendkívüli korszakok után, amilyen a II. világháború megpróbáltatása is volt, a társadalom a kisstílű érdekharcok szövevényébe süllyed, s felemelkedés időszaka után hanyatlás következik. Miként a történelem bizonyítja, a demokrácia polgári bázison, de erős állam és nagy emberek nélkül, posványba merül, viszont polgári bázis és hatékony intézményrendszer híján, erős emberek kezében diktatúrává, terrorizmussá torzul. A nagy teljesítmények során teremtett értékek mindazonáltal nem mennek veszendőbe: a visszaesést követően, új feltételek között, új történelmi nagyságok lépnek majd színre, akik felhasználják, továbbviszik a korábban létrehozott vívmányokat.

A kultúra, a szellem, a művelődés terén De Gaulle a magához mérhető segítőtársat Malraux-ban találta meg.

A kultúra, a szellem, a művelődés terén De Gaulle a magához mérhető segítőtársat Malraux-ban találta meg. Együttműködésük hatékonysága – mutatis mutandis – a modern Franciaországot megteremtő XIII. Lajos és Richelieu meg a drámaíró Pierre Corneille kapcsolatára emlékeztet, aki tehetségét az abszolút monarchia kiépítésének szolgálatába állítva fejezte ki drámáiban a kor társadalmi problémáit és megoldásuk lehetőségeit. 1945 után Malraux volt közvetítője és propagátora a Tábornok koncepciójának, amelynek megvalósítását nagyvonalú teljesítményekkel szolgálta a kultúra területén, s végül – Emlékirataiban – maradandó művészi formát is adott e nagy történelmi kalandnak.

Az író, az entellektüel és a hatalom viszonyának ez a pozitív jellege ismerős a történelem nagy korszakaiból. Csak a tizenkilencedik század közepétől kezdve bukkan fel a talaját vesztett, az uralkodó osztállyal szembeforduló, esztétikai öncélúságba, elefántcsonttoronyba menekülő művész alakja, aki a társadalmi cselekvésben lealacsonyodást és megalkuvást lát. Újabban a totalitarianizmusok és elvtelen konformizmusok látványa csak növelte ellenérzéseit. Pedig úgy tűnik, az atomkorban, a huszonegyedik század küszöbén, minden görcs és bizonytalanság ellenére felsejlik egy biztató jövendő képe. Vagy a világkatasztrófáé. Akárhogy is, története felemelő és egyben kétségbe ejtő korszakát éli az emberiség, s keresi egy új egyensúlyi helyzet, új virágkor feltételeit, miként az egy optimista kultúrfilozófiai koncepció szerint elképzelhető.

A tizenkilencedik század közepétől kezdve bukkan fel a talaját vesztett, az uralkodó osztállyal szembeforduló, esztétikai öncélúságba, elefántcsonttoronyba menekülő művész alakja, aki a társadalmi cselekvésben lealacsonyodást és megalkuvást lát.

Egy konkrét nemzeti civilizációt – a franciát – tekintve kulturális téren a fellendülés (minden zavaró, bonyolító körülmény ellenére) lényegileg három esetben valószínűsíthető. Ha adva vannak a társadalmi-történelmi feltételek; ha a hatalom rendelkezik koncepciózus elképzelésekkel és mindehhez megfelelő (bár sohasem kielégítő) anyagi feltételekkel; végül, ha van egy olyan elit, mely élni tud ezekkel a lehetőségekkel a kultúra szervezésében is, az alkotásban is. Úgy tűnik, De Gaulle és André Malraux példája meggyőzően bizonyítja e megállapítás igazát, s megszívlelendő tanulságokkal szolgál.

Malraux, mint a kulturális ügyek minisztere 1958 és 1969 között, ugyanazt akarta véghezvinni a nemzeti művelődés terén, amit, a tizenkilencedik században Jules Ferry tett a francia közoktatásért. Programjának alapja saját metamorfózis-elmélete, mely szerint a művészetek életformája a szüntelen megújulás, és története során az emberiség sohasem élt át a maihoz fogható átváltozást egy emberöltő alatt. Új civilizáció van készülőben, mely a műalkotásokat közkinccsé teszi, a nemzeti kultúrákat bekapcsolja a világ szintézisébe, s új életre kelti a francia kultúra értékeit. Ami Franciaországban az utolsó fél évszázad során elterveződött és megvalósult a kultúra területén, az legnagyobbrészt a Tábornok és Malraux nevéhez kapcsolható.

Ami Franciaországban az utolsó fél évszázad során elterveződött és megvalósult a kultúra területén, az legnagyobbrészt a Tábornok és Malraux nevéhez kapcsolható.

A huszadik századnak Malraux egyszerre volt cselekvő szereplője, alakítója és egyben művészi szemlélője is. A kérdés, melyre e gondolatmenet igyekszik választ adni, az, hogy a közéleti szereplés és a hatalom támogatása meg a művészi alkotás milyen viszonyban áll, erősíti-e vagy gyöngíti egymást. Ki-ki a maga meggyőződése szerint értékelheti Malraux teljesítményét, az azonban biztonsággal elmondható róla, hogy maradandó értéke modern világunknak. Romantikus indíttatású közéletisége öregkori műveit is meghatározza, s feleslegessé teszi az elmélkedést afölött, vajon mennyire érvényesíti az író a fikció vagy a prózai műfajok amúgy is kétséges szabályait: szintézisében keveredik az életrajz, a történelem, a jellemábrázolás, a politikai esszé, a pszichoanalízis, a művészetelmélet – és a halálon túl, a jövőbe mutat.

Közreadja Sz. Tóth Gyula, Nagy Géza kiadatlan kéziratának felhasználásával: A bölcselkedés dicsérete. Magyarország egy magányos, független, humán értelmiségi szemével. (2001-2003). A fenti írás megjelent: Élet és Irodalom, 1995/6. február 10. Az írás kapcsolódó darabjai: Az írástudó és a társadalom (Honnan, merre vezet az út?), Az írástudó és az elit (Ki dönt és miben?)

Trois bonnes raisons de nous rendre à ce concert. Tout d´abord pour la présence de la jeune...
Több mint negyven francia közéleti személyiség írta alá azt a felhívást, amelyben a Pakisztánban...
Az album címe « Effet miroir », azaz Tüköreffektus. Klipek a kattintás után.
Egy 1990-es években játszódó kamaszkori fejlődésregény, Nicolas Mathieu Leurs enfants apres eux...
A 2015. november 13-i 130 áldozatot követelő párizsi merényletsorozat valamennyi kitervelőjével és...
A franciaországi zsidó szervezetek tanácsát (CRIF) megdöbbentette, hogy Emmanuel Macron államfő...
A kijelölt francia nyelvű szöveg felolvasásához kattints a hangszóróra! Francianyelv.hu felolvasó